Egy újabb csepeli visszaemlékezése a „málenkij robotra”

Kategória: Közélet péntek, 22 április 2016 11:30

Malenkij robot 2Apám egy ideig egy liszicsanszki szénbányában dolgozott, ahol térdig ért a víz. Sohasem száradt meg a ruhájuk másnapra. A hét minden napján legalább tíz órát melóztatták őket. Még a vasárnap sem volt szabad, mert akkor tartották a sztahanovista műszakot. Nők is voltak a bányában, de többségüket az építőiparban dolgoztatták kőművesként” – mondja Hack Gábor, akinek az édesapját, az 1999-ben elhunyt Hack Józsefet hurcolták el Csepelről a Szovjetunióba kényszermunkára 1945 januárjában.   

A levéltári adatokból mára kiderült, hogy Csepelről 269 férfit hurcoltak el „málenkij robotra” 1945 januárjában. A szám lényegében megegyezik azzal az adattal, amelyet a 92 esztendős Strein Oszkár közölt lapunkkal korábban, akinek az emlékezete szerint mintegy 300 csepelit hajtottak el a községből. Az idős férfi az egyetlen csepeli túlélő azok közül, akiket a második világháború után a Szovjetunióba vittek kényszermunkára, és csak három és fél év után engedték szabadon. Hack József egyike volt az elhurcoltaknak; a jelenleg is Csepelen élő fia, Hack Gábor pedig beszámolt édesapja megpróbáltatásiról.

 

„Anyai ágon az első svábok egyike volt a családom, amely 1712-ben települt Csepelre. Apám 1917-ben született, a szüleivel a Duna utcában laktak, és 1945 januárjában sváb származása és németes neve miatt vitték el kényszermunkára. Előtte behívták a községházára összeírásra, de nem közölték vele, hogy miért. Januárban jelentkeznie kellett a rendőrségen háromnapi élelemmel, mert -- ahogy mondták neki – valahová dolgozni kell mennie. Utána egyből vitték őket Tökölre. A menetben együtt gyalogolt Strein Oszkárral, aki jól emlékszik apámra, de ott volt Hermann József, Thomas Lipót, Uitz Szilveszter, Schmitter Péter – hirtelen ezekre a nevekre emlékszem. Fegyveres orosz katonák kísérték őket, de aránylag kevesen. Tökölön a Marlin-pincében tartották őket fogva tíz napig, utána Dömsöd felé vették az irányt. Egy pajtában szállásolták el őket. Az elhurcoltak feleségei, hozzátartozói közül néhányan egészen Dömsödig kutyagoltak a férjeik után, és hordták nekik az ennivalót. Egy darabig tehát működött a hírlánc… Eztán tovább meneteltek Kiskunhalasra, ahol marhavagonokba rakták őket. Apám még említette, hogy útba ejtették a Romániában található Foksányt, amely egy elosztó hely volt. Végül hosszú út után az ukrajnai Liszicsanszkban kötöttek ki.”

 

„A szénbányát, ahol dolgoztatták őket, úgy hívták, hogy vizes bánya. Folyton térdig érő vízben bányászták a szenet, a ruhája soha nem száradt meg másnapra. Meg volt szabva a norma, amelyet teljesíteni, sőt túlteljesíteni kellett. A vasárnap sem volt pihenőnap, mert állandóan sztahanovista műszakot tartottak. Mindenkit lezavartak a bányába, úgyhogy aznap annyian voltak ott egyszerre, hogy szinte el sem fértek. A nőket inkább az építőiparban foglalkoztatták kőművesként. Apám egy bajtársa szólt, hogy jelentkezzen hegesztőnek. Nem értett hozzá, mert eredetileg fodrásznak tanult, később személyi titkárként alkalmazták a csepeli gyárban, de az oroszokat nem érdekelte ez, úgyhogy apám megtanulta a hegesztést, és egy műhelybe került. Ez mindenképpen jobb volt, mint a bánya.”

 

„Az orvosi vizsgálat csak két dologra terjedt ki. Egyrészt azt nézték, hogy a férfiak testén van-e a német különleges osztag SS jelzése vagy más hasonló tetoválás, amely a német hadseregre utalt. Őket azonnal elkülönítették, és szigorúbb elbírálásban részesítették. Másrészt az emberek alsó felét vizsgálták, hogy van-e rajtuk elég izom. A fogfájós betegeket úgy kezelték, hogy beecsetelték a fogat úgy, hogy az másnapra eltűnt. Nem tudom, mivel kenték meg, de a fog reggelre kihullott. Apámnak is kezelték így a fogát, nem is maradt belőlük sok. Amikor hazatért, az állam vállalta, hogy a fél fogsorát ingyen megcsináltathatja. Lehetett választani: a felső fogsorát vagy az alsót, a jobboldali részt vagy a baloldalit; a kettőt egyszerre nem finanszírozták.”

 

„A foglyok között volt egy zsidó ember, éppen akkor szabadult Auschwitzból. Hazafelé tartott, amikor az oroszok összeszedték az úton. Nem érdekelte őket, hol raboskodott korábban, elvitték őt is málenkij robotra. A szerencsétlen ember csöbörből vödörbe esett. Apám elmondása szerint a fogolytársak nagy becsben tartották, vigyáztak rá. Sajnálták, hogy a németek lágeréből most az oroszok lágerébe került. Végül jött egy rabbi, s magával vitte.”

 

„Apám úgy mondta, hogy két hét után minden nap temettek. A kimerültségtől, betegségektől sorra meghaltak a rabok. Többnyire káposztából készített ételeket ettek, de éppen csak akkora adagokat kaptak, hogy ne vesszenek éhen. Elsőként a nagyétkű, kövér emberek hullottak el, mert nem bírták elviselni a koplalást. Apám vékony volt, jobban tűrte az éhezést. Az oroszok a láger közelében jelöltek ki egy temetőt, de egy-két hónap után megtelt. Utána a bánya meddőhányójába lökték a hullákat temetetlenül. Amúgy az oroszoknak sem volt sokkal több ennivalójuk, mint a foglyoknak.  A városban érintkeztek a polgári lakosokkal, akikkel nem volt különösebb bajuk. Egyszer a táborparancsnok magához rendelte apámat, hogy a házában építsenek zuhanyzót. Erre azt látta, hogy a konyhában egy disznó röfög… Kérdezte apám, mit keres egy disznó a lakásban? Azt felelte a parancsnok, hogy vigyázni kell rá, mert ellopják. Napközben rövid időre kiengedte az udvarra legelni, de ha távozott otthonról, bezárta. Az oroszok folyton loptak, főleg élelmet. Ha valaki panaszt tett a helyi rendőrségen, hogy eltűnt valamije, azt mondták neki, hogy lopja vissza.”

 

„Apám 1948 júniusában szabadult, Debrecenben vették át a magyar hatóságok. A hazaérkező foglyoknak a lelkükre kötötték, hogy ’a pofátokat befogjátok, mert vissza is lehet kerülni.’ Hosszú évekig nem szólt semmit az apám, nekem is csak jóval később mesélte el a történetét. Először nem akarták visszavenni a csepeli gyárba, mert azt rebesgették a Szovjetunióból visszatért rabokról, hogy ’ezek biztosan csináltak valamit.’ Végül az Egyedi Gépgyárban helyezkedett el, ahol 42 éven át hegesztőként, kalkulátorként dolgozott. Hazatérése után semmit nem tudott a magyar belpolitikai viszonyokról. Rákosi Mátyás a csepeli sportcsarnokban tartott beszédet 1949 táján, amikor a tömeg felállva tapsolta. Apám ülve maradt, mert nem tudta, miért kellene felállnia, erre két ember azonnal kiemelte, felállította. Apám annyira megijedt, hogy rögtön tapsolni kezdett, noha fogalma sem volt, miről szólt az éljenzés.”

 

Csarnai Attila 

Utoljára frissítve: péntek, 22 április 2016 12:02

   Copyright © 2015 Csepel.hu | Impresszum | Adatvédelmi szabályzat | Csepel.hu webmail