Megrendítő történetek a kényszermunkásokról szóló dokumentumfilm után

Kategória: Egyéb 2017. március 06., hétfő 12:04

dokufilmA Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások leszármazottai közül többen is jelentkeztek azok után, hogy a Csepeli Nyugdíjas Klubban levetítették Csarnai Attila 45 perces dokumentumfilmjét február 27-én.

A Málenkij robot Csepelen című film kapcsán jó néhányan visszaemlékeztek édesapjuk vagy nagyapjuk egykori elbeszéléseire, amelyekről csak otthon ejthettek szót, mert a kommunizmus idején évtizedekig hallgatniuk kellett. Most felszakadtak a sebek, és a leszármazottak lelki megnyugvásként veszik, hogy végre nyilvánosság elé került a 300 elfeledett csepeli kényszermunkás sorsa.  

Fichtinger Gyuláné megrendülten nézte végig a filmet, mert édesapja, Fleiszner János szintén a távoli Liszicsanszkban raboskodott. Felelevenedtek benne azok a részletek, amelyek a filmben is elhangoztak, és amelyekről apja is említést tett. Englert Ágnesnek a nagyapját vitték el; úgy hitte, örökre feledésbe merül a papája élete. Takserer Jánosnak az apja odaveszett, soha nem hallott róla semmit. Kronavetter Józsefnek az apja, Kronavetter Mihály túlélte a sorscsapást, de soha nem heverte ki, amit kénytelenül elszenvedett. 1988-ban úgy halt meg, hogy nem érte meg, amit fia most lelki megnyugvásként vett: nyíltan beszélni arról, hogy mi történt a rabság idején. Ezt mondta a filmvetítés után:

„Bárcsak apám is láthatta volna a filmet, mert jólesne neki, hogy megemlékeztek róla! Ahogy felelevenítették az elhurcolásokat és a rabságot, sorra beugrottak a történetek, amikről apám is beszélt. A Király utca, ahol összegyűjtötték őket… És csupa ismerős név: Feigl, Petz, Junghardt, Niederkirchner. Mind unokatestvéreink voltak valamilyen fokon. A nagyszüleim Szigetújfaluról költöztek Csepelre, a szüleim otthon mindig németül beszéltek. De csak a házban, az utcán meg sem mertek szólalni. Titkolták, hogy német nemzetiségűek. Apámnak azt mondták az oroszok, havat kell lapátolnia néhány napig. Ugye, tél volt akkor… Hazudtak neki. Emlékszem, hogy említette Tökölt és a pincét is… Szóba hozta a temetéseket pontosan úgy, ahogyan a filmben is elhangzott: előbb a jól táplált, kövér emberek haltak meg, a soványak jobban bírták a koplalást. Apám vézna ember volt. Elhangzott, hogy volt rá eset, kutyából készítettek pörköltet; apám mondta, hogy megették a macskát is. Festő volt a szakmája, és szerencséje volt, mert nem zavarták le a bányába, hanem festőként alkalmazták a tisztek házánál. Amikor Debrecenben a magyar hatóságok átvették őket, őrá is ráparancsoltak, hogy befogja a száját! Néhány német nemzetiségű inkább Németországot választotta új otthonául, apám a családjához akart visszajönni Csepelre. Anyám öt évig várta, hogy megérkezzen, de közben semmi hír nem jött felőle. Aztán 1949 karácsonyán tért vissza. Én rá egy évre születtem. Apám előttem sem igen beszélt otthon a száműzetéséről, mert félt, hogy az iskolában véletlenül elszólom magam… Így éltünk rettegésben. Nagyon jó volt a film, hogy mindezt felszínre hozta, és lássák mások is a tragédiát, hogy mi történt a csepeli németekkel annak idején.”   

A dokumentumfilmet a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének és a nagymarosi németek kérésére hamarosan bemutatják Pécsett és Nagymaroson is.

Csepel.hu

Utoljára frissítve: 2017. március 06., hétfő 12:23

   Copyright © 2015 Csepel.hu | Impresszum | Adatvédelmi szabályzat | Csepel.hu webmail